Vajon befolyásolhatja-e egy olyan emlék az életünket, melynek nem vagyunk tudatában? Hogyan hatnak a kora gyermekkorban a társas viszonyokról kialakult nem-tudatos tapasztalataink kapcsolatainkra? Hogy jelenik meg az implicit memória mozgásunkban, az improvizáció sajátosságaiban? Tud-e „emlékezni” a test?
Az emlékezés az egyik legfontosabb kognitív folyamatunk. Segítségével idegrendszerünk képes arra, hogy eltároljon, megőrizzen és előhívjon információkat, élményeket és készségeket. Pszichológiai szempontból biztosítja mindemellett az énérzet folyamatosság érzését, így fontos szerepet játszik az énkép és identitás kialakulásában, fenntartásában.
Az információfeldolgozás szempontjából három fő lépésre: a kódolásra, a tárolásra és az előhívásra osztható az emlékezés folyamata. A környezeti információk először a szenzoros tárba, ezután a rövid távú emlékezetbe, majd a hosszú távú emlékezetbe kerülnek. Ezt további két alrendszerre lehet osztani. Az egyik a szemantikus emlékezet, amely a világról való tudásunkat, ismereteinket tárolja. A másik az epizodikus emlékezet, amely az egyedi eseményekre való emlékezést teszi lehetővé.
Explicit és implicit
Témánk szempontjából azonban fontosabb az előbbi explicit, azaz tudatosan előhívható emlékezeti rendszertől egyértelműen elválasztható implicit memória. Az implicit memóriánk magában foglalja a reflexeket, készségeket és szokásokat, illetve motoros emlékeinket. Így például, mikor biciklizni tanulunk, csak tudatos erőfeszítés útján vagyunk képesek elsajátítani az összetett mozgáskombinációt, mely a kerékpár irányításához szükséges. Ennek ellenére, később ennek a készségnek az előhívása adott helyzetben automatikusan megtörténik, így gondolkozás nélkül ülünk fel a biciklire és közlekedünk vele. Hasonló motoros emlék még a járáshoz szükséges testrészek közötti koordináció, vagy egy tárgy megragadása, felemelése is. Az implicit memória területére jellemző kérdés tehát inkább a dolgok és cselekvések mikéntjére és hogyanjára vonatkozik, szemben az explicit memóriarendszer tényszerű, szemantikus jellegével. Többek között olyan élményminőségek is idetartoznak, hogy hogyan veszi fel a gondozó a babáját, hogyan érinti meg, milyen hangszínen szól hozzá.
Az ehhez hasonló implicit emléknyomok általában emocionális töltettel rögzülnek központi idegrendszerünk egy fontos területe, az amygdala segítségével, mely már a méhen belül is elég érett az emléknyomok elraktározásához. Az első két életévben e terület közreműködésével rögzülnek emlékek, melyek nem verbalizálhatók, nem tudatosak, azonban felnőttkorban is hatást gyakorolnak az affektív és kognitív folyamatokra.
Korai kötődés, implicit kapcsolati tudás
Születéstől kezdve a csecsemő és az anya vagy elsődleges gondozó között olyan sajátos komplementer interakciós mintázat fejlődik, melyben meghatározó szerepet kap az anya tükröző funkciója. Az elsődleges gondozó érzékenyen reagál gyermeke igényeire, visszatükrözi viselkedését, érzéseit, testi kontaktussal, érintésekkel válaszol a baba közelség és biztonság keresésére. Ilyen módon pedig szabályozza homeosztázisát, idegi fejlődését. Ha sír a csecsemő, megnyugtatja, ha fájdalmat érez, igyekszik megszüntetni azt. Az elsődleges gondozó (szintén implicit) válaszkészségén ráhangolódási képességén és érzelemszabályozásán múlik, hogy mennyire képes kielégítően jelen lenni gyermeke számára. Természetesen nem minden helyzetben tud adekvátan reagálni a baba igényeire, megtörténhet, hogy konzekvensen félreértelmez bizonyos jelzéseket vagy nem tudja azt a biztonságot és gondoskodást nyújtani, amire a gyermekének épp szüksége van. Ilyen esetekben törés következhet be a kapcsolatban. Az anya reparálási törekvésével vagy terápiás munkával biztonságosabbá és stabilabbá teheti a kötődést.
Ezen korai kapcsolati minták, mint „hogyan viszonyulnak hozzám?“, „kielégíthetőek-e az igényeim?“ „mennyire tolerálhatóak a nehéz érzéseim?“ az implicit memóriában emléknyomokként kódolódnak. Ám ezek a memórianyomok tudatosan nem hívhatók elő. Ez a sematikus tudás határozza meg életünk során, hogy az egyén milyen elvárásokat támaszt mások felé egy kapcsolatban, milyen általános szabályok szerint viszonyul másokhoz, hogyan képes szabályozni a közelség-távolságot a szeretett személyekkel vagy, hogy miként éli át az elszakadás élményét. Amikor az elsődleges gondozó és a csecsemő között nem jön létre a szinkronitás, a felnövekvő gyermeknek kötődési problémái és nehézségei lehetnek az érzelemszabályozással, és későbbi kapcsolataiban az alkalmazkodás különböző mértékű zavarai jelentkezhetnek.
Találkozás pillanata
Valójában ez az implicit kapcsolati tudás jelenik meg a az önismereti munka során a kliens-segítő szakember viszonyában is, mely a szülő-gyermek diádhoz analóg kapcsolatnak tekinthető és amit nagymértékben befolyásol, hogy milyen múltbéli motívumokat, sémákat hoz magával mindkét fél.
(Ezért is kiemelten fontos, hogy a segítő szakember vagy pszichológus mélyreható önismerettel rendelkezzen, hogy meg tudja különböztetni saját érzéseit a kliensétől és fel tudja ismerni saját érzéseinek gyökerét.)
Mivel erről a kapcsolódási formáról nehéz vagy lehetetlen beszámolni, a terápiás kapcsolatban ez a nem verbális kommunikációban nyilvánul meg: hangok, testi érzetek, például a légzés reciprocitásán, az izomtónus jellegén, a test különböző területein észlelt görcsösség vagy ellazulás érzésén alapul. A terápiás kapcsolatban egy tranzakció során, amelyet „találkozás pillanatának” nevezünk, a személyek elérik a komplementaritás kettős célját, azaz illeszkedő cselekvések jönnek köztük létre és egy új formában élhetik át az interszubjektív felismerést. A résztvevők hirtelen máshogy kezdik észlelni egymást és ezt képesek felismerni. A találkozás pillanata mindig az aktuális jelen pillanatban, az úgy nevezett „itt-és-most”-ban történik és egy minőségi ugrást jelent az addigi kliens-terapeuta viszonyhoz képest. Ekkor tulajdonképpen mozgósul a két fél implicit kapcsolati tudása és egy kielégítő hangolódás történik köztük. A találkozás ilyen pillanatai megváltoztatják az egyes partnerek kapcsolati várakozásait, bizalomteljes légkört teremtenek és lehetővé teszik az érzések kifejezését, felszínre kerülését és feldolgozását.
Test-emlékezet
A mozgáson és testi tudatosságon alapuló önismereti munkában is nagy szerepet kap az implicit memória. Az archaikus mozdulatokon, érintéseken, megtapasztalt szinkron szívdobogáson keresztül átélhetővé válhatnak olyan korai élmények, melyek verbálisan nem elérhetőek. A testorientált terápiás módszerek egyszerre tekintik a testet az önismeret tárgyának és kapcsolati realitást teremtő élő emlékezetnek. A testelme-modell szerint az emocionális élményeink, emlékeink nem csupán az idegsejteinkben, de egyéb sejtekben, szövetekben is tárolódhatnak. A feltételezés tudományos módszerekkel nem alátámasztott, azonban a klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy a testtudati, szomatoterápiás valamint a tánc és mozgás orientált terápiás technikák az intrauterin és a korai életévek élményvilágán kívül az egyedfejlődéshez kapcsolható, kollektív és családi-transzgenerációs emléknyomokat is előhívhatnak.
Az idegrendszeri struktúrákat áttekintve az implicit memórianyomok rögzülésében a köztiagy, a thalamus, az amygdala és a bazális ganglionok területei vesznek részt. Ezek közül is az amygdala játszik igen fontos szerepet az emlékek előhívásában. Az amygdala és a limbikus rendszer az emlékkel társuló emocionális, érzékszervi és kinetikus (mozgási) információt is tárolja. Így ezen modalitások egyikének felbukkanása esetén maga az emlék is aktiválódik.
De akár motoros emlékekhez is kapcsolódhatnak érzelmek, érzetek ezért gyakori, hogy testtudati, tánc és mozgás alapú terápiás folyamatban mély érzelmek élhetők át egy-egy mozdulat, mozgásimprovizáció közben.
Páros gyakorlatok esetén (mint például az autentikus mozgás gyakorlatában) testi tanúja lehetünk partnerünk mozgási észleleteinek a testi viszontáttételen keresztül. Ezen érzetek és érzelmek informatívak lehetnek a preverbális élmények feltárásához. A páros és csoportos gyakorlatok és improvizációk továbbá lehetőséget nyújtanak az interperszonális kapcsolati mintázatok felfedezésére, fejlesztésére vagy korrigálására.
Áttekintés
Az implicit memória, emlékezetünk nem-tudatos tartománya, mely minden olyan szokást, képességet és testi emléket magába foglal, amelyek strukturálják és irányítják mindennapi létünket a világban. Mindezt anélkül, hogy szándékosan gondolnunk kellene rá, mit tegyünk, kifejezetten emlékezni arra, amit tettünk, vagy előre látni, hogy mit akarunk tenni. Ez az alapvető „tudom-hogy”, amelyet a test 
közvetít, és amire szükségünk van a mindennapjainkhoz. Ugyanez az emlékezet fajta tárolja azt a csecsemő-és kisgyermekkorban kialakuló tudattalan, szavakban nem kifejezhető tudást arról, hogy hogyan viszonyuljunk a hozzánk legközelebb álló személyekhez. A testtudati, mozgás-és tánc alapú önismereti módszerek, mint a Testidő önismereti módszer lehetővé teszik, hogy mozdulatokon, érintésen keresztül olyan korai élmények, emlékek, kapcsolati dinamikák váljanak feldolgozhatóvá, melyek az implicit memóriában lettek elraktározva a korai években.
Írta: Bencsik Rita
Tetszett a cikk? Olvass tovább blogunkon, vagy jelentkezz induló csoportjaink valamelyikére.
Irodalom:
Indries, Krisztián Máriusz (2021). A test kapcsolati mélylélektana: interkorporealitás, projekció és introjekció. REPLIKA (121). pp. 95-103.
PETŐ K. (2003). Az implicit kapcsolati tudás. Psychiatria Hungarica, 18(4):217-225.
Schacter, D. L. (1987). Implicit memory: History and current status. Journal of experimental psychology: learning, memory, and cognition, 13(3), 501.